A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.

Pilinszky János, Pupilla

________________
Ganajtúró szembogaram,
feketélljen hátadon a szivárványhártya
bele van rágva a nyílás
mit maroknyi lárva harapva tágít,
hallod a nyívást? ki-be járnak a fénysugarak

mohó fogak csócsálják az étvágytalan perceket
én Uramat, az időt adnám, de ők a húst akarják
kaparják a testet, nem restek arcba mászva harcba szállni
tegnap még tűhegynyi volt, ma gombnyi lyuk a pupilla

pinna ez, hogy így tágul? Mit nevetsz?
Szemen basz a fény, ha kilépek az árnyból
idegpályámon lárvák vonaglanak
mint vonat halad soruk, egymás farkán csüngenek
gondoltam büntetek, és szemhájam lezárom,
de izmom rest, tegnap még enyém volt,
mára már önálló a test

hozott anyag:
este még agyag, reggelre Gólem
homlokomon szent név helyett barázda
bújj el benne: garázda vagy, most téged követ
csaholva a lelkiismeret - ne tagadd:
ismered az érzést, mikor izzadva ordítod,
hogy az idő véget ért!
mindenki elhallgat, de rád cáfol a harang szava
hazamennél? Lábad nyomát megtaposták,
lustán nevet ki eddig rád hallgatott

lennél olyan agyhalott, kinek szemét nem bántja a fény?
Lennél? Akkor hagyd, hogy ott bent rágjanak
az elmajszolt szivárványhártya után jóleső
korty a csarnok vize – azt hitted beléfúl bármi is?
Isznak és száraz lábbal kelnek át;
következő állomás a szürkeállomány

Látomás ez? Ki adott láthatósági mellényt a fényre?
Ki verte a harangot félre, hogy üsse el az éjfelet?
Veled senki sem tart, és te mégis ordítod, más meg úgysem érti
„mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.”